Aznap korán ébredtem. Tudtam mi fog történni. Tudtam, hogy mostantól a saját lábamon állhatnék. Hogy ezen a napon múlik minden. Ezen a napon áll vagy bukik.

- Sajnálom. Ahhoz, hogy ide felvegyem, kicsit több kézügyesség kell.

- Dehát mindent megcsináltam amit mondott! Még három tányért is sikerült felraknom a karomra.

- Természetesen sikerült. Pár másodperc erejéig... És előtte öt tányért tört el valamint hat poharat ejtett le a tálcákról.

- Köszönöm a nagy lehetőséget! Minden álmom az volt, hogy ebben a koszfészekben dolgozzak!-húztam fel magam- Viszontlátásra!-sarkon fordultam és kiviharzottam az ajtón. Pár tányér! Nagy ügy. Ha tényleg olyan neves étterem, hogy túl rossz vagyok hozzá, akkor megengednek magunknak mínuszba néhány poharat. Fösvény népség! Az embereknek semmi nem jó! Szinte észre sem vettem, hogy beleütköztem valakibe. Rohantam tovább. Felőlem akár Leonardo DiCaprio is lehetett volna. Akkor nem érdekelt semmi.

- Ejnye! A mai fiataloknak olyan sietős, hogy még bocsánatot kérni sincs idejük ha fellökik az embert.- hallottam a hangos zsörtölődést. Épp ordibálni készültem amikor megfordulva megláttam, hogy egy idős asszony tápászkodik fel a földről.

- Én nagyon sajnálom!- segítettem fel a nagyit- Tényleg bocsánat! Csak kissé felidegeltek és...

- És úgy gondolta ha nekem jön jobban lesz?

- Igaza van! Ez nem mentség. Jöjjön, meghívom egy kávéra!

- Nem kávézom!- vágta rá kapásból a hölgy. Bár szerintem csak velem nem akart kávézni.

- Hát jó... Akkor elviszem moziba! Vagy a plázába! Vagy...-és ekkor bevillant

- Elviszem lottózni! Ez betalálhatott mert a nő mintha átváltozott volna gyermekké, felcsillant a szeme és csöppnyi kétely sem volt benne. Pedig, így vissza gondolva, lehettem volna egy gyilkos is. Vagy bármi.

Úton oda kezdtem rájönni, hogy talán mégis elég lett volna egy bocsánatkérés.

- ...erre Hajnal, ő volt az első macskám, megfordult és dorombolni kezdett. Akkor láttam meg, hogy kölykei lesznek! Nem is volt kérdéses, hogy megtartom mindet! Beli, Bunda, Bunkó, Bendő és Borza. Annyira szeretem őket! A férjem is odáig volt értük. Csak sajnos már évek óta meghalt. Néha azt hiszem nem is volt. Pedig kevés olyan van mint a mi házasságunk! Képzelje, tíz éves voltam mikor megismertem. Már akkor tudtam, hogy ő életem szerelme. Ami badarság, mert olyan nem létezik nem? Igenis létezik! Nem a nagy Ő volt. Inkább csak egy kis ő. Hisz hibái neki is voltak. Egyszer megcsalt. Bár az még az elején volt, nem szakítottam vele, hanem megcsaltam én is! Na de egy olyan fes fiatalemberrel, hogy azóta otthon tartotta a szívét. És ekkor kezdődött az élet. Miután megvolt a maximális bizalom, vettünk egy közös házat. És bár sokszor eltértek útjaink. Sokszor nem láttuk egymást napokig. Mindig haza tértünk. Mert az volt a mi házunk. Ahol mindig találkoztunk. Egészen addig ameddig mindkettőnknek bejött az élet és állandó, jól fizető állásunk lett. Akkor már stabil kapcsolatunk volt és úgy döntöttünk, gyermeket szeretnénk. Ami végül nem törtent meg. De utólag nem is bánom. Tudod drágám, a magányban is van szépség csak... Állj! Itt van!- hagyta abba hirtelen a fecsegést.

És valóban ott volt a letérő egy nagy, színes épülethez aminek a tetején villogott a BINGO felirat.

- Nos... Örülök, hogy találkoztunk. Majd még látjuk egymást.-köszöntem el, miközben kiszállt a kocsimból.

- Ne haragudj drágám de hetvenöt éves létemre, elütöttél, elestem és úgy gondolod annyival elintézed, hogy elhozol ide, ahová indul ingyen busz is? Légyszíves várj meg. Az ilyen alkalmak nem húzódnak el soká nappal. Na szióka!-azzal becsapta az ajtót.

Ez nem igaz! Igen, tényleg fellöktem de aztán bocsánatot kértem és elhoztam ide. Meg végighallgattam az életörténetét is! A lelkiismeretem azonban azt suttogta, hogy bizony meg kell várnom. És ha már ilyen helyzetbe kerültem, gondoltam kihasználom. Mert volt pár telefon amit le kellett rendezzek.

- Szia anyu!- szóltam bele a mobilomba. Ekkor jöttem rá, hogy a hangrögzítővel beszélgetek szóval megvártam a jelzést és belekezdtem a történetbe- Szia anyu! Itt Boglár. Az állásinterjú szuperül ment! Egyből felvettek! És jól is fizetnek. Most épp Lillával vagyok. Eljöttünk megünnepelni egy kávézóba. Puszillak!- amint letettem, tárcsáztam a következő számot. Itt felvették:

- Bog! Hogy ment? Felvettek? Mi a helyzet?

- Nyugi Lilla! Nincs értelme örülnöd. Nem vettek fel. Azt mondták nincs elég kézügyességem. Ráadásul idegességemben nekimentem egy nyanyának aki most a nyakamon lóg. Elkellett hozzam lottózni és haza is kell vigyem. Azt mondta nem tart sokáig, mégis itt dekkolok egy órája.

- Jaj Boglár! Annyira sajnálom! Este találkozunk otthon és mindent rendbe hozunk, oké?

- Oké. Szia!- Jó érzés amikor az embernek van egy olyan barátnője aki anyja helyett anyja. Sajnos ez nem mindenkinek adatik meg. Nem mindenki tudja meg milyen az igazi lelkitárs amikor nem szerelemben nyilvánul meg, hanem egy barátnőben aki bármikor megnéz veled egy akciófilmet ha ahhoz van kedved.

Nagyi még mindig nem volt sehol tehát előhalásztam a könyvemet és olvasással töltöttem az elkövetkező...

- Három óra?! Magának ez jelenti azt, hogy "nem tart sokáig"?! Pattanjon be gyorsan mert alig várom, hogy végre hazaérjek.

- Drágám, ne légy ideges.- válaszolt nekem miközben komótosan beült az autóba és csak miután teljesen elhelyezkedett csukta be az ajtót

- Már nyolc óra van és lehet nem említettem de egy órányira lakom. Még reggel jöttem be a városba meglátogatni a testvéremet és már az utolsó busz is elment amivel visszatudnék menni.

- Na ne! Még két órát elakar venni az életemből? Nem! Nálam alszik, megyünk is!-döntöttem el.

- Nem alszom magánál. Hazavisz. Tartozik ennyivel.-jelentette ki teljes nyugodtsággal.

- Legyen.- morogtam az orrom alatt-De egy szót sem odáig!- és hogy nyomatékosítsam amit mondtam, bekapcsoltam a rádiót jó hangosra.

- Te ilyen melankólikus zenéket hallgatsz? Ez unalmas és elszomorít!- azzal átkapcsolta a kedvenc számom. (Mila-Dynasty). Tehát nem elég, hogy már tegez is, még azt sem hallgathatom amit én akarok!

- Már ne is haragudjon de ez az én kocsim! Az én életem! Az én napom! Úgy gondoltam végre önálló leszek, de nem jön össze és még maga is idegesít! Ez nem igazság!

- Jaj drágám! Nem élt volna valami jól pincérnőként. Pláne, hogy tényleg esetlen.

- Köszönöm szépen, hogy tájékoztatott! Az út hátralévő részét szeretném csendben tölteni.- visszaállitottam az én zeném- A saját ízlésem szerinti zenét hallgatva.

- Persze, nem gond.- szólt vissza nagyi és én majdnem elhittem, hogy tényleg békén hagy. Majdnem. - De azért mégis egy órás út és én bevallom, kötődöm magához. Szóval a jövőbeli barátságunk érdekében jó lenne ha most megismernénk egymást.

- Ne haragudjon de én nem terveztem...- ránéztem erre a nagyira. Hosszú, ősz haja volt, amit fiatalos lófarokban hordott. Az arcán a legmélyebb ráncok azok voltak, amik mosolygás közben jöttek elő. Fekete, mély szemei voltak és bennük volt minden ami az életben is benne van. Öröm, fájdalom, csalódás, bánat, szerelem... Ám szeretet nem. Úgymond üres volt a szeme. Aztán rám nézett. Pupillája kitágult és tekintete megenyhült. Elkaptam a tekintetem vissza az útra.

- Rendben. Ismerkedjünk.- jelentettem ki.

- Kezdje. Rólam már tud pár dolgot.

- Hát jó.- szedtem össze a gondolataim- Vári Boglárka vagyok. Egy híján 20 éves. Elköltöztem a szüleimtől amint betöltöttem a tizennyolcat. A legjobb baratnőm Lilla, aki szinte a testvérem. Van egy kutya a lakásunkban aki amúgy az enyém. Forestnek hívják de Forynak szólítjuk...

- Drágám. Nem az életrajzodat kértem. Én téged akarlak megismerni. Lássuk be, lehet tényleg nem találkozunk többet. Akkor miért nem mesélsz nekem őszintén? -Mindig is túl könnyen megnyíltam az embereknek. És most, ilyen érvekkel, úgy hogy ma visszautasítottak, megeredt a nyelvem.

- Vári Boglárka Hajnal vagyok. A Hajnalt apu egy nője szerette volna, akihez apu nagyon kötődött. Most töltöttem a tizenkilencet de érettebb vagyok a koromnál. A szüleimtől már tizenhat évesen elköltöztem mert nem bírtam ami ott volt. Folyton veszekedtek, és gyakran elfajultak a dolgok. Pláne mikor kiderült, hogy apu nem is szereti anyát. A régi szeretőjén járt az esze. Bár csak egy éjszakát voltak együtt. És nem is próbálta ezt titkolni. Egyáltalán. Pimaszul anyu képébe vágta, hogy nem is szerelmes belé. És csak miattam házasodtak össze. Merthogy én hamarabb megvoltam minthogy kimondták volna az igent. Tizenhat voltam mikor apu öngyilkos lett. A legjobb barátnőmet a kórházban ismertem meg. Ahová azután kerültem be, hogy próbáltam apu példáját követni. Lilla felkarolt és azóta mindig velem van. Anyu viszont bezárkózott a veszteség után. Már nem érdekelte semmi. Én sem. Apu halála után terveztem visszamenni hozzá. Hogy segítsek. De mivel Fory is jobb társaságnak bizonyult nála, beadtam egy intézetbe és maradtam a lakásomban ahová időközben Lilla is beköltözött. Hogy honnan telt lakásra, intézetre, kocsira? Apu szeretője pénzes nőci volt és nagylelkűen ruházott rám egy olyan összeget amiből életem végéig megélek, munka nélkül. De én nem akarok egy ismeretlen embertől függeni ezért szerettem volna azt a munkát. Mert amúgy egyetemet nem végeztem. Hisz nem küldött senki. Csak egy manikűrös tanfolyamot tettem le, a saját lelkiismeretem miatt. Hogy legyen meg az érzés, miszerint legalább ezt megcsináltam. Tehát itt vagyok. Fiatalon, csinosan. Szingli vagyok és nincs senkim a becsavarodott anyámon, a hiperaktív barátnőmön kívül és a kutyámon kívül. És nem tudom mihez kezdjek az életemmel mert szerintem már annyi könyvet olvastam amit más háromszor ennyi év alatt sem tud elolvasni. Érdekes élettörténet nem? Nem volt még pasim. De ne aggódjon. Szűz nem vagyok. Tizenöt voltam amikor a suli leghelyesebb sráca felajánlotta, hogy járni fog velem ha lefekszünk. Én hülye, szeretetre éhes tini megtettem. Gondolhatja. Úgy maradt velem mint Fory bolhái írtás után. Elégedett?

- Viszonylag igen. Elálmosodtam. Érkezésig felkelek, ne aggódj.-fordult be nagyi.

- Én még azt sem tudom, hogy hívják! És maga most lefekszik? Miután elmeséltem ennyi mindent?- erre már nem is kaptam választ. Szóval tényleg lefeküdt. Remek. Azt sem tudom hová kell menni!