Felmentem az említett szobába. Valóban nem volt nehéz megtalálni, mert az egész házban csak natúr színek voltak. Kivéve persze azt a pirosan virító ajtót amit nekem kellett megtalálnom. Elgondolkoztam rajta, hogy azért kaptam-e mert hülyének néz vagy mert ez a vendégszoba. A ház nagyságából ítélve, inkább az első. Biztos van más vendégszoba.
Kopogtak.
- Igen?-kapcsoltam ki a tévét.
- Bendegúz vagyok. Csak kötelességből tudatom veled, hogy a vacsora tálalva.
- Nem vagyok éhes. Haza akarok menni.-csak miután kimondtam, tudatosult bennem, hogy ez mennyire gyerekesen hangzott.
- Ez esetben egyedül fogom megenni a pizzát.-erre felugrottam, kinyitottam az ajtót és a lehető legkomolyabban tettem fel a kérdést:
- Komolyan pizza a vacsora?
- Igen. Gond?- hangzott a válasz ugyanolyan komolysággal. De nem sokáig bírta tartani magát. - Oké. A mama végre alszik és lehetőségem van rendelt kaját enni. Egy hete én főzök!
- Átérzem. Na gyerünk le!- kerültem meg.
- Te nem jössz.
- Mi?
- Azt mondtad nem vagy éhes. Amit ebben a házban mondasz, azt tiszteletben tartják. Szóval nem kapsz belőle.
- Akkor haza megyek!- fenyegetőztem. Hogy mire nem képes az ember pizzáért.
- Csak nyugodtan. A kocsid a garázsban, ami be van zárva. A kulcsát abban a táskában találtam, amit a nagy sietségben, az autódban hagytál. Legalább egy órányira laksz ami arra enged következtetni, hogy kocsi és pénz nélkül nem jutsz haza ameddig mi nem engedünk.
- Csodálatos!- mosolyodtam el bájosan és a képébe vágtam az ajtót. Ez is gyerekes húzás volt. Sebaj.

Egész éjjel nem tudtam aludni. Részben az éhség miatt. Részben azért, mert bár Bendi szólt, hogy van tiszta hálóing a fiókokban, nem nyúltam semmihez, és farmerben kissé kényelmetlenül éreztem magam. És nem utolsó sorban azért, mert a házban tényleg volt valami kísérteties titokzatosság. Az ablakot folyton verdeste egy ág, pedig tavasz volt és ritkábban van szeles időjárás erre. A függöny is folyton lengett, mintha fújnák kívülről. Sok forgolódás után bekapcsoltam a tévét. Maximum öt perc telhetett el, kopogtak. Jobban mondva, dörömböltek:
- Boglár! Nem nézhetsz tévét az éjszaka közepén! A mama nem tud zavartalanul pihenni. Bármi felébreszti. Kapcsold ki!
- Nem megy hangosan! Nem is hallja...
- Boglárka!
- Jó!- adtam meg magam és kikapcsoltam.- De aludni attól még nem tudok.
- Miért nem?- jött be és felkapcsolta a villanyt, ezzel sikeresen megvakítva.- Miért nem öltöztél át? És az ágyat sem vetetted meg! Így nem is lehet aludni. Gyerünk, öltözz át!-turkált a fiókban majd elém dobott egy halványkék hálóinget. Ekkor vettem észre, hogy az ő pizsamája feszes felső és rövidnadrágból áll. És nekem hálóinget akar adni?- Na gyerünk. Megfordulok.
- Megfordulsz? Nem lenne egyszerűbb ha kimennél és békén hagynál?
- Úgy biztos nem öltöznél át.
- Így sem!- vágtam hozzá a hálóingem.
- Akkor megyek is.-adta fel a dolgot.
- Várj!-szóltam utána- Kell a telefonom.
- Holnap megkapod. Valami fontos?
- Nem, csak...-és akkor jutott eszembe, hogy valami nem jutott eszembe.- Lilla! A barátnőmnek megígértem, hogy ma este otthon leszek.
- Sajnálom, én már nem megyek a garázsig.-zárta be az ajtót.
Lehet, hogy ő nem, de én igen.
Vártam még pár percet míg elhalt a lépteinek zaja, majd kisurrantam és lementem a lépcsőn. Már a földszinten voltam, a konyhában, amikor hangokat hallottam a hátam mögött. Vigyázba állt minden idegszálam:
- Bendi, nem vicces! Gyere elő!- szóltam a sötétnek. Persze továbbra sem láttam senkit. Valami felborult és irtózatos csörömpöléssel csapódott a földnek.
- Segítség!-kiabáltam. Ha a nagyi eddig nem kelt fel, már biztos megtörtént. Árnyak jelentek meg a konyha sötétjében. Két, majd négy, hat, nyolc, húsz tappancs jelent meg előttem, és a hozzájuk tartozó öt cica. Hogy is hívták őket? Beli, Bunda, Bunkó, Bendő, Borza. Bendő valószínűleg az amelyiknek olyan gömbölyű a testalkata, hogy először gombolyagnak néztem.
- Sziasztok.-köszöntem. A macskáknak. Köszöntem öt macskának. Kezdek megbolondulni. Indulás a garázsba. Mondjuk azt még nem tudtam, hol a garázs. A konyha sarkában megláttam egy ajtót. Ami egy lépcsőhöz vezetett. A lépcső vége meg valahol a feneketlen sötétségben. Gondoltam egy próbát megér, így tapsoltam kettőt, ahogy az ehhez hasonló luxus házakban szokás. Rögtön felkapcsolódott a villany. Így utólag, talán túl bátran indultam neki azoknak a lépcsőknek. Bármi lehetett a végén. De ami valóban volt, arra senki nem számított.